» Vonzások és választások: újságírás kampány idején

Vonzások és választások: újságírás kampány idején

2017. 12. 05. | Hírek

Versenyben maradhat-e a tényeken alapuló minőségi újságírás az internetes algoritmusokat hatékonyan kiaknázó, hamis hírekkel operáló politikai és gazdasági manipulációkkal szemben? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ a Főszerkesztők Fóruma, a Független Médiaközpont és a Goethe Intézet fenti címmel meghirdetett nemzetközi konferenciájának résztvevői 2017. november 27-én, Budapesten.

Weyer Balázs bevezetőjében futballhasonlattal élve úgy fogalmazott: a négyévente tartott választások olyan kitüntetett jelentőségű eseménynek számítottak a sajtó számára korábban, mint a világbajnokság. A helyzet azonban megváltozott: az újságírók, a játékvezető szerepében ma is ott állnak a pálya szélén, de nincsenek csapatok. „Hogy lehet beszélni egymással, ha nincs meg a szándék a párbeszédre?” – fogalmazta meg az este alapkérdését a Főszerkesztők Fórumának elnöke, hozzátéve: ha az újságíró lemond a párbeszédről, ha nem akarja azt generálni, akkor bíróból játékos lesz.

A tanácskozás első előadója Daniel-Pascal Zorn volt, aki „Logik für Demokraten” és „Mit Rechten reden” című munkáiban a világszerte erősödő jobboldali populizmust vizsgálva a közbeszédben alkalmazható stratégiákra tett javaslatot. A német filozófus a politikai klíma változásának történelmi, társadalmi, kulturális hátterét firtató kérdésekre adott válaszaiban Budapesten is többnyire a diszkurzív technikák elemzésére szorítkozott. Zorn véleménye szerint a hagyományos újságírás pozícióvesztésében jelentős szerepe volt annak, hogy a cikkek minősége, oknyomozó kreativitása helyett az eladhatóságuk lett a fő szempont. A politikai diskurzus uralkodóvá vált műfajában, a talk show-kban nem a figyelem felkeltése, hanem a konfrontáció, a provokáció a cél. A folyamat végpontjaként: a bulvárosodás, a haszonelvű gondolkodás nyomása alatt meggyengült etikus újságírással szemben az interneten nagy erővel lépett fel a populizmus ellennarratívája.

A provokációt a kiszámíthatóság táplálja. Ha kevésbé vagyunk kiszámíthatóak, az segít az etikus, árnyalt megközelítéseknek” – jegyezte meg előadásának zárásaként. Majd egy kérdésre válaszolva a perspektívaváltás fontosságáról beszélt. „Az elsőre demokratikusnak tűnő diskurzus a világhálón két pólusúra redukálódott: én Te ellened vagyok, Te én ellenem. Azt mondjuk: Önnek nincs igaza! E helyett azt kellene mondanunk: kérdéseim vannak Önhöz!”

A német filozófus hangsúlyozta, hogy a személyek nem azonosak a diskurzusokkal. Példaként megemlítette: egy militáns kommentelőnek a higgadtságát megőrizve egyszer addig-addig érvelt, hogy beszélgetésük telefonon folytatódott, melynek során az idős úr elismerte, magánéleti problémái, elmagányosodása elől menekült internetes politikai csoportokba, mert elismerést keresett, de valójában nem azt gondolja, amit írt. „Az emberek mögött történetek vannak – mondta Zorn –, és nem mindegy, hogy mesélik el ezeket az újságírók.”

Dean Starkman „The Watchdog That Didn’t Bark: The Financial Crisis and the Disappearance of Investigative Journalism” című könyvében arról írt, hogy a sajtó milyen hibákat követett el a 2008-as pénzügyi válság előtt. A CEU tanáraként két éve Budapesten élő médiakritikus és kutató korábban újságíróként dolgozott, a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times, és a Providence Journal szerkesztőségeiben – utóbbinál a Pulitzer-díjjal elismert tényfeltáró csoport vezetője volt.

Az amerikai szakértő látványos grafikák segítségével érzékeltette a print sajtó mélyrepülését, és ezzel párhuzamosan a Facebook és a Google szárnyalását a hirdetési piacon. Kiemelte: a médiának korábban pártokon túli intézményi kerete volt, a szerkesztőségek kapuőrként igyekeztek megbízható információkat, valóságos témákat gyűjteni és vitára bocsátani, de ez a szerep a múlté, az ellenőrzött tények száma folyamatosan csökken a köztérben. A közösségi média jelentősége a politikai kommunikációban is felértékelődött: a Facebook, és különösen a Twitter az amerikai elnökválasztási kampány leghatékonyabb eszköze volt. Ezek a viszonyleg kevés pénzzel, kevés munkatárssal dolgozó, „magukat szerkesztőségként feltüntető, politikai üzenetmegosztó gépezetek”, például a Breitbart News a hamis híreikkel, összeesküvéselméleteikkel a New York Times-éhoz fogható befolyást gyakoroltak a választókra. „Aki a Fox News-t nézi, elhiszi, hogy Obama muszlim és Kenyában született vagy azt, hogy a klímaváltozás egy kacsa.”

Strakman hangsúlyozta: „a kapuőrök kritikájaként globalizálódott az internet, de vele együtt megjelent egy veszélyesebb kapuőr, a keresők és a közösségi média titkos algoritmusa.” A szeriőz média nem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki nála, idézte Churchill híres demokráciadefinícióját. „A nagy médiacégeknek a megoldás részeseivé kellene válniuk.” A független, kritikai újságírás finanszírozási lehetőségeire vonatkozó kérdésre – a magyarországi Direkt36 méltatására külön kitérő szakértő – azt felelte: ha a személyi jövedelemadó egy részét tartalomszolgáltatásra ajánlhatják fel az állampolgárok, az egy remek megoldás erre.

Tóth Csaba politológus a magyar médiahelyzetet mutatta be. A szigorúan ellenőrzött közmédiában, és a kormányzati szereplőkhöz szorosan kötődő magánmédiában a kormánybarát tartalom dominál, a legtöbben ezekből a csatornákból, valamint a közösségi médiából tájékozódnak. „Nagy körültekintéssel alakították ki ezt a rendszert, a kérdés az, hogy más autokraták is kedvet kapnak-e az átvételéhez?” – zárta ironikus kérdéssel előadását a Republikon Intézet stratégiai igazgatója, aki egy provokatívnak szánt, de végül reflektálatlanul maradt történeti megjegyzést is tett: szerinte el nem hanyagolható szerepe volt a hazai médiaviszonyok alakulásában annak is, hogy az internet térhódításakor Magyarországon nem a hagyományos hírszerkesztőségek kerültek helyzetbe, hanem az Origo és az Index, amelynek hangvétele bulvárosabb, frivolabb volt, mint a Népszabadságé vagy a Magyar Nemzeté.

„A jó újságíró: jó kérdező. Jó sztorik kérdésekre adott válaszokból épülnek. A magyar újságíróknak azonban alapvető problémájuk, hogy nem kapnak válaszokat.” Ez volt a Weyer Balázs által felvetett kiindulópontja a kerekasztal-beszélgetésnek. Dull Szabolcs, az Index újságírója megerősítette, mindennapos élmény, hogy nem válaszolnak az illetékesek, de az is, hogy egy politikus ad háttérinformációt, mert szeretné, ha a tényeknek megfelelő tájékoztatás jelenne meg, cserébe viszont a forrás körülírásától is el kell tekintenie. „Rengeteg cikket írok nyilatkozók feltüntetése nélkül, az olvasó nem sejti, mert nem látszik, hogy mennyi munka van mögötte, de a lényeg, hogy igaz legyen.”

A hatalom által maga alá gyűrt nyilvánosságról adott számot Katerina Sinadinovska is. A macedóniai Kapital című hetilap főszerkesztő-helyettese elmondta: kétévente előrehozott választásokat írt ki az előző kormány, folyamatos kampányban kellett állni a sarat a tisztességes újságíróknak. A befolyásos médiumokat, köztük a legnézettebb tévécsatornákat a kormányhű barátok, rokonok irányították, a közbeszerzések nyertesei, akik a taxivállalattól az építőiparig a legkülönbözőbb vállalkozásokban is érdekeltek voltak. Ellenfeleikkel, kritikusaikkal szemben nem válogattak az eszközökben, az álhírekre épülő lejáratás mellett a tettlegességre buzdítás is a repertoár része volt. Mindez a médiába vetett bizalom elvesztéséhez vezetett: míg néhány éve, Katerina pályakezdése idején százötvenen készültek újságírónak az országban, ma a három egyetemi szakra mindössze tízen járnak.

„Hiába írtunk az etikai kódexeket betartva a hatalom kétes ügyeiről, a fekete pénzek elosztásáról, nem szavaztak máshova az emberek. Valódi hatása annak volt, amikor a politikusok nyilvánosságra hozták egymásról a leleplező hangfelvételeket. A médiának ebben már nem volt szerepe, mert már nem létezett” – szólt illúziók nélkül a sajtó kiszolgáltatottságáról a macedón újságírónő.

A borús összképet árnyalandó Tóth Csaba megjegyezte: idővel az emberek belátják majd, hogy nem minden a többségi vélemény. „A szüleim generációja tudja, hogy a Blikk és a Magyar Nemzet nem ugyanaz, de azt már nem, hogy mi a különbség az Index, egy blog vagy egy Facebook-poszt között. A gyerekeink viszont már tudni fogják, ez az első lépés. Az újságírószakma önszabályozó képessége is megerősödhet újra.”

Az Indexben elterjedt mondás szerint: nem állítható minden hazugság mellé egy újságíró. A szerkesztőség ugyanakkor pontosan érzékeli, hogy reagálnia kell a jelenségre, ezért napirenden van egy heti fake news összefoglaló indítása. „A mostani kampányban már kommunikációs stratégiák épülnek a hamis hírre. Rendszeresen kapunk álhírterjesztésre szakosodott, névtelen olvasói leveleket. A gyorsaság rovására is ellenőrizni! E felé megyünk – mondta Dull Szabolcs –, vissza a régi iskolához, ha ez azzal a veszteséggel is jár, hogy nem az Indexről értesülnek elsőként valamiről az olvasók.”

Zorn beszélgetőtársai társai figyelmébe ajánlotta, hogy a legújabb generációk a világhálón szocializálódtak, segítség nélkül nem tudnak tájékozódni a szeriőz sajtóban, mert nem ismerik annak a szabályait. „El kell magyarázni az újságírók munkáját a közönségnek. Mi a riport? Mi a kommentár? Mondják el, legyenek kicsit didaktikusabbak, hogy látható legyen a különbség az álújságírás és az Önök munkája között!”